8.rész

Sziasztok!:) Igyekeztem megírni a következő részt, de nem volt könnyű. Iszonyatosan köszönöm az 1000+ oldalmegtekintést és a 2 kommentet is. Tudom, hogy furcsán hangzik, meg én nem vagyok az a "szabjunk határokat" lány, de kérhetnék több komit? :) A rész, pedig remélem, hogy tetszeni fog. Felíratkozni és kommentelni ér. Jó olvasást!;)

xx Jessi.:)

Magam körül szófoszlányokat értettem, de nem voltam képes felfogni, hogy mit is mondanak. Visszaestem, megint és megint. Újra eluralkodott a sötétség. Pihentem, próbáltam összeszedni az erőmet és kiakartam nyitni a szemem, hogy az ösztönösen a zöld szempárt kereshesse. Arra törekedtem, hogy szétszedjem összekuszálódott szempilláimat, először csak megrebegtettem, és kinyitottam. Sikerült!! Hunyorogva néztem, nem akartam lecsukni újra, lehet, hogy nem tudnám megint megcsinálni. Kezdtem egyre jobban hozzászokni a lámpa gyér világításához és a vakító fehér fal színéhez. Meg kell fejtenem, hogy hol is vagyok. Magam mellől hallottam a monoton szaggatott sípolást, ami csak a kórházban van. Mit keresek én itt?! Emlékképek ugrottak be és kitisztult a kép. A kórterembe 2 személy volt, Tara és Harry. Az előbbi az ablak alatt levő kanapén, magzatpózban aludt, az utóbbi pedig az ágyam mellett ült és a kezemet szorongatta, és édesen aludt. Megsimítottam az arcát, szemei kipattantak és látszott rajta, hogy elöntötte őt a megkönnyebbülés. Arrébb csúsztam és megpaskoltam magam mellett a helyet. Hazza kibújt a cipőjéből és bemászott mellém. Rávont a mellkasára és egyik kezével a hátamat simogatta másikkal pedig összefűzte az ujjainkat a takaró alatt.

-  Jól vagy? – suttogta.

- Jobban. – mondtam, rekedtes hangon. – Mi történt pontosan?

- Ahogy felhívtál azonnal a sulidhoz siettem ami már lángokban állt. Megkerestem az igazgatódat, hogy kik vannak bent az épületben. Csak Te és egy fiú nem tudott kijönni, akkor nagyon elfogott a pánik és beakartam menni, de benyugtatóztak, nem mondom, hogy lenyugodtam, de jobb lett. Ne akard elképzelni, hogy mi történt akkor bennem, hogy mi  történhet veled. Sikerült a tűzoltóknak egy kicsit eloltania a nagyobb lángokat. Néhányan bementek, hogy megkeressenek titeket, először a srácot találták meg, körülbelül fél óra múlva téged is kihoztak, nagyon nagy volt a tűz a ti termetekben. Azt mondták, hogy nem lélegzel. – mondta és láttam, hogy a szemeiben már könnyek csillogtak. – Kómába estél. – sóhajtotta.

- Mióta történt ez? -  nyeltem egy nagyot.

- 1 hónapja. – suttogta fájdalmas hangon. – Azóta nem bújhattam hozzád, azóta nem csókolhattalak, azóta nem láthattalak nevetni, semmi.

Jobban hozzábújtam és egy rövid csókot nyomtam a szájára, és még egyet.

- Aludjunk, biztos fáradt lehetsz. – simogattam a hasát. Harry nem válaszolt, csak az egyenletes szuszogását lehetett hallani ami a Taraéval párosult.

Barátnőmön is látni lehetett, hogy fáradt, szemei alatt karikák éktelenkedtek. Istenem, mióta nem aludhatott már egy jót? Ezután jött a másik gondolat, vajon mi történhetett 1 hónap alatt? Remélhetőleg Tommo túltette magát Elanoron és talán már Loraval is randizgat. Niall és Tara összejöttek már? És a suli? Túl sok ideig voltam kómában, a legfontosabb dolgokról maradtam le. A szülinapomról is lemaradtam, ha minden igaz holnap után pedig Zayné lesz. Nagyon sokat pihentem, mégis gyengének éreztem magam. Szemeimre hamar jött az álom. Reggel hamar felébredtem, legalábbis ezt hittem. Már dél is elmúlt.

-  Jó napot! – lépett be mosolyogva az orvos. 50-es éveiben járhatott, kopaszodó volt már és szemüveget viselt. Arcán boldog mosoly volt, mint aki mérhetetlenül boldog.

- Csak Jess. – mosolyogtam vissza.

- Nos, akkor Jess, emlékszik, hogy mi történt? Hogy miért van itt?

- Igen, emlékszem mindenre. Doktor úr, mikor mehetek haza?

- Az attól függ, az állapota meglepően jó, ahhoz képest, hogy mennyit feküdt kómában. Vannak még vizsgálatok, amiket el kell végeznünk, de ha megtudok valamit azonnal szólok. – mosolygott rám.

- Köszönöm. – vetettem rá hálás pillantásokat és magamban imát mondtam, hogy ilyen dokit kaptam.

- Rendes barátai vannak tudta? – pillantott rám, miközben lemérte vérnyomásom és felírta egy lapra. – A göndör netán a barátja?

- Igen, ő az. – mosolyogtam büszkén.

- Nagyon szeretheti magát, mindennap itt volt és sokszor itt is aludt. Néha még rajta is elvégeztünk néhány vizsgálatot.

- Köszönöm, tényleg. – néztem az orvosra.

- Ez a dolgom. – tárta szét a karját. – Na akkor, én megyek is. Szervusz! – mosolygott,

- Viszlát! - intettem. Dr. Stewart után Tara, Johanna és Lora léptek be, mind hármójuknak kicsit piros volt a szemük és karikás.

- Te jó ég! – sikítottak fel. És mindhárman a nyakamba ugrottak, illetve Tara az egyik oldalamra jött és felült Johanna követte a példáját a másik oldalamon, Lora pedig az ágy végébe huppant be.

- Jól vagy? – kérdezte Johanna csillogó szemekkel. Olyan kisugárzóak voltak és boldogok, most már, hogy én is jobban vagyok.

- Igen, de ez most nem lényeg. – legyintettem. – Lora, mi van veled és Louival? – fordultam felé és húzogattam a szemöldökömet. Azonnal elöntötte az arcát a pír, erre mi csak felkuncogtunk.

- Igazából, semmi még jobban beleszerettem. – emelte rám a kék szemeit.

- Sok sikert! – kacsintottam és Johannahoz fordultam. – Zayn?

- Szakítottak Perrievel. – ismerte be.

- Azt, hogy? – néztem döbbenten a többiekre.

- Nem szerették már egymást. – vonta meg a vállát Tara.

- Itt mindenki szakít mindenkivel?! – kérdeztem felháborodottan. A kijelentésemre Tara kidüllesztette a szemeit. – Na mesélj csak. – fordultam felé.

- Megkérte, hogy legyek a barátnője!! – visongta.

- Uram atyám.. – motyogtam. – Sokáig! – mondtam vigyorogva.

- Ez egy kórház, legyenek csöndesebbek! – nyitott be egy nővér és ki is ment.

- Na mi megyünk is. – álltak fel a lányok. – Hagyunk pihenni, mindjárt leragad a szemed. – nevetett fel Johanna.

- Okés, sziasztok! – mosolyogtam.

A lányok kimentek, az agyam pedig kattogásba lendült. Iszonyat sok mindenről lemaradtam, a hülye tűz miatt. A csajoknak tényleg igazuk volt, alig bírtam nyitva tartani a szemeimet, amik egyre nehezebbek lettek és végül álom nem jött rájuk. Hangokra lettem figyelmes, de nem nyitottam ki a szemem, kíváncsi voltam, hogy mit beszélnek.

- Mennyire? – hallottam Liam gondterhelt hangját.

- El sem tudod képzelni, annyira. – mondta Harry, azzal a rekedtes hangjával.

- Szerintem, elkellene neki mondanod. – mondta Niall csámcsogva. Lassan kinyitottam a szemem és úgy néztem végig a teremben lévőkön. Niall, Liam és Hazza lélegzetvisszafojtva néztek engem. Direkt úgy tettem, mintha nem hallottam volna semmit.

- Sziasztok! – ültem feljebb egy kicsit.

- Helló Jess. – köszöntött Liam 1-1 puszival. – Jól vagy csajszi? – suttogta a fülembe.

- Persze. – mondtam, úgy, hogy csak ő hallja.

- Mi van veled ember? – ölelt meg Niall és adott 1-1 puszit.

- Semmi, feléd? – nevettem fel.

- Finom a szenya. – bólintott elismerősen.

- Örülök, hogy megfelel az elvárásaidnak. – bólintottam komolyra véve a dolgot, a Szöszi értette a célzást és ő is beszállt. Fejmagasságba emelte a szendvicset és ezt mondta:

- Örvendek a találkozásnak, ideálomnak megfelelő, esetleg megkóstolhatnám? – mondta és beleharapott a szendvicsbe.

- Ő is biztos rád vágyott. – bólintottam újra és Hazza felé fordultam, aki annyira röhögött Liammel, hogy leestek a székről.

- Harry neked még nem köszöntem. – néztem le a földön fekvő barátomra, aki úgy tűnt nem nagyon akar felállni.

- Bocsi szívem, azonnal. – pattant fel és adott egy diszkrét csókot, mégis csak társaságban vagyunk, így szokás.

- Egyébként Niall, megcsalod Tarat? – kérdeztem hitetlenkedve és a szendvicsre böktem.

- Nem, dehogy olyat soha nem tennék, de a nachos csábító. – tűnődött el és csillogó szemeivel, szerintem el is képzelte, ahogy egy nagy nachossal fut a réten és ahogy találkoznak összeölelkeznek. – Nem Niall, nem.. ott van a barátnőd! – beszélt magához, mintsem hozzánk.

Ettől megint elkezdtünk nevetni, a 3 srác nagyon feldobta a kedvem és le is fárasztottak. Este 8- körül mehettek haza és megígérték, hogy holnap Tommo bejön Zaynel együtt. Még nem igazán voltam álmos, ezért elővettem a laptopomat, hálás vagyok Harryéknek, hogy behozták és nézelődtem egy kicsit a neten. Végignéztem, hogy mi történt úgy nagyjából, de semmi érdekes. Facebookon kaptam egy halom levelet ahogy twitteren is. Jött Elenatól, amire válaszoltam, kiderült, hogy volt is bent nálam és ezt illedelmesen meg is köszöntem neki. Meglestem a gmailemet, bár oda sose szokott jönni levelem, de most volt egy. Ismeretlen cím volt ez állt a mailben:

"Kedves Jessica Parker!

Nem akarunk bevezetőt írni, vagy ilyesmit, hallottuk, hogy kómában van és gondoltuk küldünk emailt. Az édesapja halálával kapcsolatosan írjuk ezt a néhány sort. Muszáj lenne önnel beszélnünk, a temetéssel kapcsolatban. Amint tud, kérem hívjon fel minket. Telefonszámunkat lentebb odaírtuk.

                                                                                   Köszönettel: Temetkezésvállalkozó Zrt."

Ahogy olvastam ezeket a szavakat, annyira jobban fájt. 1 újabb szónál újabb kés a szívembe. Itt hagytak. Egyedül és talán még a nagynéném se tudja, hogy mi történhetett velem. A fejem iszonyúan lüktetett és a torkomban gombócot éreztem ami szárazsággal keveredett. Elvettem az éjjeliszekrényről a poharamat és kicsiket kortyolva ürítettem ki a tartalmát. Felhúztam az államig a takarót, magzatpózba helyezkedtem el és figyeltem az ablakot. Amin beáramlott a Hold fény.

Próbáltam elaludni, de sehogy sem ment. Gondolkoztam azon, hogy Harry mit nem mondhatott el nekem és mért titkolják ennyire. És, hogy most mi lesz a tanulmányommal? Túl sok a kérdés, túl kevés a válasz. Az életem fele kérdés amire nem tudok semmit. A szemhéjam nehezedett, lecsukódott, de az nem azt jelenti, hogy álom is jött rá. Már mindent odaképzeltem, Hazzát, anyát és apát, sőt még egy kis tesót is. Olyan iszonyat fura érzésem van, mintha valakiért felelősséget kellene vállalnom. Próbáltam a szemeimnek álmot parancsolni, nem ment. Inkább hagytam magam és ellazultak az izmaim, a testtartásom és elaludtam. Mostanában, ezek az álmok, olyan furák és valósághűek, lehetséges, hogy én vagyok az idióta.

"Valami keményen feküdhettem, a szememet nem nagyon tudtam kinyitni, még így becsukva is világosságot éreztem. A testem erőtlen volt és gyenge. Próbáltam kusza szempilláimat szétválogatni, először csak megrebegtettem őket. Lassan nyitottam ki íriszeimet, hunyorogva ültem, fel a földről –mint megtudtam-. Körbenéztem, de mindenhol, csak fehérséget lehetett látni, volt egy pont, talán ott volt legerősebb ez a világosság. Két alak tűnt fel, egy nőé és egy férfié, akik felém jöttek. Gyorsan felálltam és én is megindultam feléjük. A lábaim ólomsúlyúak voltak, de a kíváncsiságom vezérelt. Anya és apa volt. Nem értettem, én itt már semmit sem értek. Egyáltalán, hol vagyok? Mi történt velem?

- Szervusz kincsem! – mosolygott rám anya, és zöld szemei csak úgy csillogtak, nem úgy mint az álmomban. Írtam már, hogy anya mosolya engem is nevetésre késztetett, most nem így volt.

- Ti?! – nyögtem ki.

- Mi. – mondta mosolyogva apa, és megakarta simogatni az arcom, de ösztönösen elhúzódtam.

A szüleim összeráncolt szemöldökkel nézték a cselekedetem, gondolom magyarázatot vártak. Megráztam a fejem, mert itt nem én tartozok magyarázattal, hanem ők. Apa megértette cselekedetem okát és az íriszei, amiben eddig vidámság csillogott, most fájdalommal volt teli.

- Jessica, mi történt veletek? – kérdezte anyu miközben apa és köztem cikázott a tekintete.

- Nem, most ti beszéltek, hol vagyok? – kezdtem tiltakozásba.

- Élet és halál között, választhatsz, hogy élni akarsz vagy velünk akarsz tartani, arra. – mesélte anya dallamos hangon és a világos fénycsóva felé mutatott.

- Ha arra megyek, – követtem anya mozdulatát – akkor veletek maradhatok, ha pedig nem, a barátaimmal. – értelmeztem elképedve a mondatokat.

- Ugyanolyan gyors felfogású maradtál mint voltál. – nevetett fel anya.

- Valamit viszont még el kell mondanunk. Azt hittük, hogy már nem lesz rá alkalmunk, de úgy tűnik, mégis van, bár nem úgy ahogy azt gondoltuk. – mondta apa és hangja tele volt fájdalommal.

- Miről kellene tudnom? – kérdeztem, de úgy éreztem, hogy több mindent nem tudok elviselni.

- Hogy vagy mostanában? – kérdezte anya és úgy tűnt, hogy tématerelés volt, közben pedig csak amolyan bevezető duma.

- A lényeget, oké?

- Van egy húgod. – suttogta anya.

- Hogy mi van?!

Hátrálni kezdtem, mi történik velem? Begolyóztam volna, elvégre az elhunyt szüleimmel beszélgetek élet és halál között, normális az ilyen?! Szerintem nem! Megfordultam és futottam a, hova is? Ja, igen a nagy semmibe!"

Izzadtan ültem fel a kórházi ágyamon és hitetlenkedve néztem körül. Kifújtam a benntartott levegőt és éreztem, hogy könnyek kezdik szúrni a szemem, de nem engedtem őket szabadjára. Jessica Parker, ha most bőgsz, végleg elgyengülsz. Már így is vannak barátaid, avagy gyenge pontjaid. Általánosban azért is nem voltak barátaim, mert velük lehetett volna zsarolni, azt pedig nagyon-nagyon utálom!

Visszafeküdtem a nagy párnába és hagytam, hogy belesüppedhessek. Nyugalom, ez a legjobb szó a világon, van akinek a pörgés és az adrenalin, nekem ez. Kitakartam a fél lábamat és úgy kezdtem kémlelni a plafont. Az éjjeliszekrényen csipogott egy telefon amitől kissé összerezzentem, de amint felfogtam, hogy mi az érte nyúltam. Szerintem Liamék hagyták itt nekem és a gyanúm be is vált, mert Harrytől kaptam egy üzenetet:

"Alszol már? Én nem tudok, hiányzol már.:(

Xx Harry. "

Szélsebesen bepötyögtem a választ és a küldésre nyomva továbbítottam is.

" Nem, te is nekem.:)

Xx Jessi. "

Váltottunk még néhány üzenetet, de elküldtem aludni, mert különben holnap nagyon fáradt lesz és azt nem akarom. Próbáltam én is visszaaludni, de nem, hogy nem is mertem még csak álmos sem voltam. Ez csúcs. Várjunk csak, nem ebben a kórházban van az a fiú akit velem együtt behoztak? Elcsoszogtam a recepcióshoz, hogy megkérdezhessem tőle.

- Jó estét! Segíthetek valamiben? – pillantott fel rám egy szép arcú, barna hajú lányt.

- Igen, elméletileg behoztak ide 2 diákot, iskolai tűz miatt. – mondtam és ő csak bólintott. – A másik fiút keresném, megtudná mondani nekem, hogy hol találom? – megrázta a fejét és már mondta is a választ.

- Ő már nem tartózkodik itt, maga sokkal több ideig volt kómában, mint az a fiú, talán 1- másfél hétig lehetett nálunk. – mondta kedvesen és mosolyogva.

- Ó, hát akkor köszönöm a segítséget, viszlát! – indultam el visszafele.

- Nincs mit!

Becsuktam az ajtót, felkapcsoltam a kis lámpát és elővettem néhány magazint, ma hozták be Niallék. Nem volt bennük semmi érdekes, de azért átlapozgattam. Addig nézegettem őket, hogy eszembe jutott az álmom, abból pedig egy kis jelentéktelen részlet. Nem gondoltam fontosnak, de talán még is az lehet. Anya a kezembe adott egy összehajtogatott képet és miután futásnak eredtem a farzsebembe tűrtem. Nesztelenül odalépkedtem a szekrényemhez, ami nyikorgó hangokat hallatva nyílt ki. Elvettem a farmerom és megnéztem az összes zsebét. Az egyikben volt valami, egy kép. Ledobtam a nadrágom és visszaültem az ágyamra. Lassan hajtogattam ki a képet. Nem hittem a szememnek! Mi ez a tréfa?! 2 hét alatt lett, olyan bonyolult életem, hogy arról ember álmodni nem tudna, de velem megtörténik. A képen egy kislány volt egy sír előtt és az előtte levő virágot birizgálja. Hasonlított rám, de nem is. Ki ő? És legfőképpen nekem ki?!